Fedezd fel újra a világot

A minap egy barátnőmnél voltam látogatóban. Ő a belvárosban lakik.  Ez nem olyan nagy dolog, mondhatnád. Viszont én az elmúlt két évemet kismamaként javában itthon töltöttem el, a ház körül tologatva a babakocsit, majd a játszótereket járva. Ha pedig messzebbre mentem, akkor azt autóval tettem meg. A mai nap azonban hosszú idő után egyedül utaztam a BKV által biztosított, kevésbé kényelmes járművel.

Útközben az jutott eszembe, hogy mi emberek mennyire rohanunk, egyik kapcsolatból a másikba. Egyik munkából, munkáról a másikba, egyik tanfolyamról a másikra. Mégis, ennyi rohanás, és ismeretszerzés után sem tudunk sokszor gyökeres, és vágyott változásokat elérni az életünkben. Persze ha nem töltünk egy kis időt egyedül, csendben, akkor nincs ideje a tudásnak tapasztalattá érni. Ilyenkor azonban a válságok segítenek abban, hogy egyedül maradj, és magadban megérleld a változást.

A metrón eszembe jutott, amikor a kislányommal voltam legutóbb a metrón, aki min- dent megfigyelt, hisz először látta. Már akkor szöget ütött bennem a gondolat: Mi felnőttek miért nem tudunk ennyire figyelni? Persze mi már többször látjuk ugyanazt. Igazad van, ez is benne van. Vajon mi az akadálya annak, hogy friss szemmel rácsodálkozzunk az életre. Mi az akadálya, hogy megnézd egy egy szép háznak a homlokzatát a körúton?

A barátnőmre visszatérve: elmentünk együtt vásárolni. Ő már fizetett, miközben én, mint egy két éves kislány, minden polcot alaposan szemügyre vettem. Élveztem nagyon, hogy nem kell rohanni, a gyermekem nem nyafog mellettem a babakocsiban. Annyi szép, színes dolgot láttam. Pedig eddig is jártam üzletekben. Szegény barátnőm némileg furcsálva nézett, de igyekezett nagyon türelmesnek látszani. Nagyon értékeltem, értékelem a türelmét.

Hazamenve megfigyeltem ahogy az emberek a metrón tülekedve rohannak...
Vajon mi felé?

Vajon ha megállsz valamit megnézni, megfigyelni, tényleg lemaradsz
az igazán fontos dolgokról?

Erről eszembe jutott egy pár éve történt eset, ami szintén a metróban játszódott
le velem. Nézd el nekem, amiért ezt egy novella formájában mesélem el, mert így őriztem meg annak a pillanatnak az emlékét.

 „Találkozás

Munkába indultam, és amikor a metró aluljáróba értem, leültem. Egyszer csak egy 25 év körüli fiú leült mellém. Tisztelettel köszönt, és megkérdezte, hogy ha nincs jegye, akkor tudna e személyivel utazni. – Nem valószínű, hogy tovább engedik, válaszoltam.

- Ezért utálom én ezt a rendszert, mondta.

Hangjában nem volt agresszió, csak egy kis csendes mélabú. Ezen nagyon
elcsodálkoztam. Rám nézett hatalmas nyitott szemekkel, és elhangzott a
következő kérdés:

 - Tanárnak tetszik lenni?

 - Nem, mondtam hirtelen. Aztán tovább gondolva, helyesbítettem - Igazából 
tanítok.

 - Matematikát? kérdezte ő.

 - Nem. Önismeretet.

 - Szóval pszichológiát?

 - Igen, olyasmi. Miből gondolta mindezt?

 - Sok időt töltöttem a pszichiátrián, és megéreztem.

Egy pillanatara nem tudtam, hogy ez bók, vagy rosszallás lehet. Aztán a szemébe néztem, és rájöttem, hogy egyik sem. Ekkor megkínált pogácsával,
amit éppen akkor fogyasztott. Ültünk a tömeg kellős közepén, körülöttünk
emberfolyam hömpölygött. A távoli zajok, illatok azonban nem értek el
hozzánk. Mintha egy burában ültünk volna ketten, távol ettől a világtól. Nagyon
kedves volt, mesélt Freudról, és arról hogyan gyógyította a betegeket anno.
Hirtelen egy másik korba csöppentem, ami igazából nem volt ellenemre. Egy
picit azonban zavarban voltam, hiszem még a nevét sem tudom.

Amikor a szerelvény megérkezett, elindultam, ő pedig egy pár lépést mellettem
tett meg. Megérezhette, mi játszódik le bennem, mert egyszer csak elköszönt,
rám mosolygott, és felszállt egy másik szerelvénybe.

Beléptem én is az enyémbe, és akkor képek áradtak felém. Láttam, amint egy
szobában ül, és emberek kérdezgetik, vizsgálgatják. Mintha valami baja lenne.
Ő sztoikus nyugalommal tűri mindezt, nem értve miért gondolják, hogy ő nem
normális. Arcán egy furcsa mosoly játszik, mintha tudna valamit, amit a többiek
nem. Nem szól, nem magyaráz, csak figyel.
 

A szerelvény elindult, és én ott maradtam mosolyogva.

Mintha egy virág nyílt volna ki a lelkemben, aminek megéreztem pár pillanatra az illatát.”

Ha tetszett, kérlek oszd meg barátaiddal a cikket a Twitter-en, Facebook-on, stb.